csak a kontent

kérdezték, melyiket választanám, ha ez így működne, a polgári-, vagy a “prolilétet”?

egyszerű a válasz, az őszintét, ami ebben a fogalmi kontextusban egyértelműen a proli.

a proli, itt, és így per definitonem a polgári tagadása, a polgárihoz társított értékek megjelenésének hiánya. lefordítva: a proli nem más, mint a művi kreálmányoktól megtisztított polgári, ahol nem kell megfelelni elvárásoknak, a kaszthoz tartozás keretfeltételeinek.

a proli tehát őszintén élhet. lehet fradista, ha úgy gondolja, legfeljebb a polgártól azt hallja, fajmagyarkodik, miközben ő csak otthonról hozta örökségként. a proli ihat üvegből sört utcán, ha meleg van és barátaival kellemes padot talál, a polgár ethosza az erkélyen, asztalnál, karosszékben borozgató ember. a proli kinyithat egy népsportot a metrón, ha kíváncsi a test küzdelmeire, a polgár viszolyog az izzadtságtól.

a proli nem vadember, csak úgy szeretné élvezni az életét, ahogy tudja, és ahogy megteheti. a proli nem hedonista, csak korlátozottak a lehetőségei, és ezt ő bevallja saját magának. a polgár nincs tisztában a határokkal, neki megfelelnie kell.

ha továbbra is így kívánjuk (kívánják?) értelmezni a prolit, akkor én proli akarok lenni.

diplomamunka

2008 decemberében jólelkű állampolgártársék úgy érezték, hogy a vagyongyarapodásuk leggyorsabb módja, ha betörnek valahova. sajnálatos módon épp minket választottak, és elvitték a diplomamunkám írására fenntartott laptopom, valamint a hozzá tartozó biztonsági mentéseket rögzítő külső merevlemezeket. (továbbá egyéb híradástechnikai eszközöket, készpénzt, ékszereket, stb)

elment a kedvem akkor az egésztől. éveken át gyűjtöttem adatokat, rögzítettem a források pontos helyét, felhalmoztam több giga méretű scant, meg mindenfélét, hogy majd adatbázist csinálok belőle a Magyar Labdarúgók Szövetsége tisztikarának társadalmi összetétele 1901 és 1925 között címmel írandó munkámhoz.

azóta eltelt másfél év, miközben csak ímmel-ámmal estem neki újra az adatgyűjtésnek. most azonban jó két hete újra úgy érzem, sikerült összekapni magam, és talán az októberi leadási határidőre előállok végre valami vállalható dolgozattal.

a kedves nálunk járt jóemberek meg basszák meg. a gép és a lemezek használtan és üresen érhettek nagyjából 100ezer forintot, de nekem évek munkája, és a feketepiaci árának nagyjából sokszorosa feküdt benne kutatási anyagként.

az mlsz második elnöke

1902-ben az MLSz első rendes közgyűlése közfelkiáltással szavazta meg Rákosi Viktort új elnöküknek.

Rákosi Viktor, Kremsner (Ukk, 1860. szept. 20. – Bp., 1923. szept. 15.): író, újságíró, humorista. ~ Jenő és Szidi öccse. Jogi tanulmányai közben újságírással is foglalkozott; először (1879-ben) a Nemzeti Hírlap, majd a Pesti Hírlap szerkesztőségében dolgozott. 1881-től haláláig a Budapesti Hírlap belső munkatársa. 1894-től alapítója és szerk.-je a Kakas Márton c. élclapnak. Novelláit és tárcáit Sipulusz álnéven jegyezte. 1891-től a Petőfi Társ., 1897-től a Kisfaludy Társ. tagja. 1901-ben ogy.-i képviselővé választották a függetlenségi és 48-as párt listáján. Sokat utazott, egész Európát bejárta. Az 1888-i velencei nemzetközi irodalmi kongresszuson Türr István tábornokkal képviselte Mo.-ot. 1889-ben a párizsi világkiállítás alkalmából Gambetta sírjánál mondott feltűnést keltő beszédet. 1911-től haláláig paralízisben feküdt. Nevét főleg humoros karcolatai s romantikus nacionalista regényei, elbeszélései tették ismertté. 

Rákosi Viktor azonban köszönte szépen a felkérést, és nemet mondott. Érdekesség, hogy az MLSz-nek 1925-ig (Dréhr Imre érkeztéig) mindössze öt éven át volt rendes elnöke. Először Kárpáti Béla (FTC, 1907-09), majd dr. Füzesséry Zoltán (ex-MÚE, 1918-19). A köztes időkben általában betöltetlen a poszt, vagy valami celebet tolnak oda (Banovits Kajetán, Pallavicini György, Friedrich István).

Mielőtt arra a téves következtetésre jutnánk, hogy Kisteleki István idején évszázados nyugalom köszöntött be a Kánai útra, meg kell jegyeznünk, hogy ez első 25 év alatt a szövetség mindössze hat főtitkárt (a napi ügyek vitelében legfontosabb személyt) fogyasztott el, annyit mint Kisteleki egy-másfél év alatt.

kis magyar celebhatározó (Bohócliga)

Minden kornak, minden bajnokságnak vannak (kellenek, hogy legyenek) emblematikus figurái. Őket egyben illik valamilyen jelzővel is illetni, ami aztán alapvetően járul hozzá a nimbuszuk további erősödéséhez. Elmeditáltam, hogy Magyarországon vajon kik sorolhatók ebbe a kategóriába.

Edzők:

• Garami József - a nagy öreg, a belvós, a pedagógus
• Mezey György - a tésztás, a doktor
• Csank János - a bajszos, a vadász, az egyhét, a pontrúgások
• Tornyi Barnabás - a szerződő fél, a gallérszponzoros, a végkielégítős
• Várhidi Péter - a kézivezérelt, a báb, a mágnestáblás, a fiatalító
• Gellei Imre - a tanár úr, a pedagógus
• Sisa Tibor - a tréner, a ludányhalászi Mourinho

Játékosok:

• Lipcsei Péter - a Cukros Peti, a lipicai, a lófejű, a Tippmix Peti
• Tököli Attila - a Töki
• Bajzát Péter - a pitbull, a zselés
• Ferenczi István - a tetkós
• Kabát Péter - a kabátpeti
• Tóth Norbert - a celebvadász, a pénzéhes kurva, a Parma üdvöskéje
• Dombi Tibor - a nagyorrú, a szabadeső, a gyorsvonat
• Szűcs Lajos - a Júdás Lajos, a kukás

Újságíró:

• Hegyi Iván - a bezzeg Farkas Jancsi
• Szöllősi György - (inkább elhagynám a jelzőket)

Tulajdonos, sportvezető:

• Hemingway - a Hemibá
• Kisteleki - a Kistuloki, a bundás, a diktátor, a rendfegyelemtörvényesség
• Illés Béla - a Béla, a legnagyobb király, a külföldön sosem próbálta ki magát
• Kovács Zoli 

Egyéb:

• Détári Lajos - a Döme, az alkesz, a megmondóember
• Verebes József - a mágus, a láncdohányos, a foteles, a jambósapkás
• Mészöly Kálmán - az aktatáskás, az érdekkijáró

Közelmúlt: (elefáni miatt)

• Telek András - a Manci
• Keller József - a fater, a killer
• Szatke Zoltán - a hűséges 
• Vincze Ottó - a szépfiú, a Beckham Ottó
• Hrutka János - a Rudi
• Sebők Vili - a zselés, a porschés Vili, a tippmix Vili
• Koplárovics Béla - a manchesterölő

Nagyjából ennyi a mi kis szegényes pocsojánkon úszkáló kacsák összessége. Vannak továbbá rétegismertségű és helyi arcok (Maróti Béla, Kuttor Kutya, Dvéri Szemes, stb.), akik további gyöngyszemeket tartogatnak.

Ez van, ezt szeretjük.

egyszer majdnem, de aztán nem

hévízi társikolánkban voltunk csereforgalomban, amolyan médiamunkásként. járva-kelve az épületben, feltűnt, hogy minden terem el van nevezve valakiről. volt ott auditórium, meg labor, gondosan elébiggyesztett, de már jó rég meghalt celebbel.

ahogy sétálgattam, találtam egy ajtót, amin semmilyen névtábla sem volt. egy kapcsolószekrényt. nosza, sipirc fel az igazgatóiba, beszélgessünk. interjúnak álcázott lobbyzásommal próbáltam rávenni a hölgyeményt, hogy nem lehetne az véletlenül Gazsó István-kapcsolószekrény? Állnám a költségeket.

Eleinte merev elutasításban tört ki, akkor puhítottam kicsit vigyorogva, majd valami feltétel támasztása mellett kezet csaptunk rá. A feltétel természetesen nem teljesült, így a kapcsolószekrény továbbra is a jellegtelen leltári sorszámával kell, hogy együtt éljen.

És még rólam sincs elnevezve semmi.

miért utálom a lambadát

Pedig szólhatnának érvek a védelmében. Egyfelől Ákos barátomék átköltése (Szólj rám nyuszifog, és csináld úgy, mintha nem tudnááád) egész frappáns lett, másrészt a Neoton Família életműve jótékony homállyal fedi el az ő verziójukat.

Amiért viszont utálom, az a panellakások egyik nagy átka, a házak közötti parkoló.

Nálunk azt a módit választották a jó tervezőmérnökök, hogy a házak egymással párhuzamosan, de mégis elszórtan helyezkedjenek el. Két épület közé épphogy, de elférne egy teljes focipálya, vagyis alig 45-60 méterre van a szemközti kaptár. Kettő között pedig körbejárható parkoló.

Itt ácsorgott régebben két Opel Astra, abból a fajtából, ami hátul kicsit dobozosabb, szállítási feladatokat ellátandó. Valami kajaküldönc sufnicéghez tartoztak, gondolom családi vállalkozásban.

Este, amikor hazaértek, orral gondosan a ház felé nézve parkoltak le, úgy, hogy másnap reggel csak és kizárólag tolatva találjanak rá a dzsungelből kivezető aszfaltösvényre.

Ezek a reggelek voltak a halálom. A két Astra, minden nap pontban hajnali fél hétkor indult újtára, az első néhány métert rükvercben téve meg. A Lambada volt a tolatózenéjük. Először mindig apjuk állt ki, szép, hajlított ívben tolatott hátra, hogy anyjuk is ki tudjon szabadulni. Nem tartott sokáig, alig fél perc alatt elrendezték a dolgokat, de éveken át ugyanazt a pécészpíker-szerű hangzást hallgatni - idegőrlő volt.

Szerencsére a cég befutott, és így eleinte csak jobb autókra, később más lakásra is futotta a párocskának, mindenki hatalmas megkönnyebbülésére.

Ugyanekkor tűntek el a piranha márkájú riasztóberendezések is, valamint bújtak elő a sötétből a sárga lámpás villogóval szerelt lakásriasztók (amik mindig akkor kapcsolnak be, amikor senki sincs otthon), lletve jöttek divatba az apró, de vékony hangjukon rettentően idegesítő ölebek.

Kertesházas nagypapa mellett rettentő nehéz volt megszokni még ezt a minimális zsivajt is, hiszen más nem borzol minket. A legközelebbi kétsávos autóút jó tíz percnyi sétára, a vasút pedig negyed órára van, hangjuk sincs. A légiutakat néhány éve szintén átterelték máshova, többé nem zavarnak a hajnali fél kettes interkontinentális Boeingek sem. Csend, nyugalom, de egy kertvároshoz képest zaj.

Kicsit rettegek is, mivel belvárosi lakásba lépnék tovább. Vajon ott mi lesz?

Ebéd közben eszembe jutott még egy eset, amikor majdnem kedves hasonelvű szurkertársaim áldozata lettem, egynéhány pofonnyi elvi tartalom mellett.

Valamikor a kilencvenes évek végén járunk, az MTK látogat a Bozsikba. Aki emlékszik az apró részletekre, annak mondom, hogy ez volt az a meccs, amelyiken a hazai ülőhelyen (a Korzón) újságírót vertek, illetve néhány, valami fura oknál fogva ott ücsörgő, és a góljaiknak felugorva örvendő vendégdrukkert.

Még a meccs előtt járunk, kissé esős, esőre álló időjárási körülmények között. Boldogan baktatok az Ady Endre úton, kedvenc Adidas márkájú széldzsekimben, ami alkalomadtán csapadék ellen is védelmet nyújt. Utólag persze baromságnak tűnik az egész, de akkoriban egy kék alapon fehér csíkokat tartalmazó ruhadarab igencsak bántotta némelyek szemét. Így jártam én is.

A Harminckettesek tere magasságában egy csendes kis mellékutcából toppantak elibém alkalmi jóakaróim, és vontak kérdőre engem, az emtékást. Szerencsémre a beszédesebb, verbalitásra hajlamosabb fajtát képviselték, így volt annyi időm, hogy elmondjam, én biza a hazainak jöttem szurkolni.

Állításom igazolására farzsebemhez kaptam, hogy az emlékeim szerint ott még jelen lévő, korábbi meccsjegyeket villantsak fel. Ekkor koppantam egy nagyot, ugyanis az iktatóból egy, a Hungária körútra szóló biléta hullott az aszfaltra.

Hoppá.

Sebaj, majd a tárcámban lesz másik, gondoltam, és sebtiben érte nyúltam. Ismét csalatkoznom kellett, ott ugyanis egy Üllői úti hazai volt, mert nemrég játszott ott a Honvéd, én pedig elkísértem őket, de a jegyemet a félpályához váltottam meg.

Kettőből semmi.

Viszont ekkor olyan történt, amit ritkán látott előtte a föld, valószínűségi hányadosa pedig nagyjából konstans nullával egyenlő. Szervezetten vonuló MTK-sok jelentek meg az úttest túloldalán! Ilyet én sem előtte, sem azóta nem láttam.

Hirtelen másodrendűvé váltam, és a kötekedések árja ellenük irányult. A fizikai kontaktus elkerülésében komoly segítséget nyújtottak a közben helyszínre érkező rendvédelmi szervek.

Később, már a Korzón, újra összefutottam korábbi beszélgetőpartnereimmel, de Szuri bá mellett állva valahogy igazolódottnak vélték a hovatartozásom. Mosolyogtak egyet, én kicsit erőltetetten vissza, és ennyiben maradtunk.

Sok hülyeség, és abszurd helyzet éri azokat, akik még mindig a helyszínen tartanak ki a magyarfoci mellett.

Néhány éve, egy Vasas-Honvédon kerültem legközelebb ahhoz, hogy saját szurkolótársaim rajtam verjék el azt, amit amúgy nem indokol semmi, de a Vasas-táborra akartak volt zúditani.

Az évre már nem emlékszem, de akkor mutatkozott be Nyerges, és lőtt nekünk egy gyönyörű szlalomozós gólt.

Azt történt, hogy jeles drukkertársaim úgy érezték elégtételt vesznek a hazai szurkolókon minden korábbi sérelmükért. Hogy a korábbi sérelem egész pontosan mit jelent az nem csak akkor, azóta is a homályos kategóriába tartozik, de a történet lényege szempontjából mellékes.

Szóval gondoltak egyet, és csapatostul elindulva, keresztül a szektorokat elválasztó rácsokon, megérkeztek a hazaiak által birtokolt ülőhelyes lelátórészre. Én, egy vasasos rokonomat elkísérve, épp ott köptem szét a szotyihéjat, és éreztem valami remegést a lábaimban, amikor rájöttem, ez most nagyon kellemetlen lesz.

Az első attak valahogy elrohant mellettünk, de a második hullámban érkezők közül valaki felismert, és egy hangos “Te meg mit keresel itt?” kiáltás keretében üdvözölt. Jól van, gondoltam magamban, nagy baj már nem lehet, ezek engem nem fognak megverni.

Naív voltam.

Amikor a rend éber őrei elkezdték visszaterelni derék barátaimat a saját szektorukba, akkor eszméltem rá, hogy a körülöttem ülők, és közben visszaszálingózók minden bizonnyal emlékeznek egyszerű gondolkodású társam hozzám intézett szavaira, miszerint én mégiscsak egy rossonero vagyok.

Hoppá.

Táskámat rokonra bízva, a könnyebb utat választottam, és a visszavonuló honvédosok kötelékében magam is az elválasztó kerítések módszeres átmászására voksoltam, mint a talmi győzelme felett örvendő tábor egyik képviselője. Nyomomban a karhatalommal, alattam a rozsdás kerítésekkel, minden ügyetlenségemet sutba dobva tornáztam magam át a vendégszektorba.

Megérkezve természetesen tapsot kaptunk, mint a sikeres roham résztvevői.

Egy ideig ezután komoly problémám volt, hogy melyik szektorba látogassak, ha idegenbe megyünk. Saját táboromba nem mindig szívesen, semleges meg ugyebár nincs Magyarországon. Szerencsére a helyzet közben normalizálódott, és így nyugodtan tengethetem meccseimet az árnyékos oldalakon, valahol a félpálya magasságában.

hogyan lettem zsidó, mert sétáltam

Néhány éve már, hogy épp egy politikai tömegrendezvényen keresztül vezetett az utam, igen sietősen. Mindig ugyanakkor focizunk, kiléptem, nem akartam elkésni.

A tömeg a Székely himnuszt énekelte, mély áhitattal. Lazán álltak az Alkotmány utcában, viszonylag gyorsan tudtam haladni közöttük.

Elhaladva azonban egy öregebb csoport mellett, akiket távolról szemináriumra érkező tanácselnöknek, vagy vasgyári szakszervezetisnek néztem, hirtelen visszarándult a jobb oldalam. Grabancon kaptak, így lassítva le a haladásomban.

Mondják, hova ilyen sietősen, amikor épp himnuszt énekelnek, merthogy ezt nem illik mégsem. Mondom neki rapidban, ez nem himnusz, hanem műdal. Ekkor ment fel benne a pumpa, ordibálni kezdett velem, mivel az úgy látszik adekvát viselkedés himnusz éneklése közben.

Összefüggéstelen monológját megszakítva, gyorsan elmagyaráztam neki, hogy általános iskolai énektanárom egy Romániából (Erdély) áttelepült székely, aki ugyan tanította nekünk a dalt, de mindig megjegyezte annak műdal mivoltát. Emlékei szerint ők, ott soha nem tiszteltek ebben semmit, ő lepődött meg a legjobban azon, hogy itt mekkora kultuszt teremtettek köré. Egyszer még azt is megemlítette, némelyik énekkönyvbeli dal sokkal igényesebb ennél, mégsem kapja fel a politika. (Itt nyilván nem az Április 4, kedves ünnepünk; szép életet, te hoztál nekünk kezdetű csujogatóra gondolt.)

Vártam, hogy alkalmi beszélgetőpartnerem megérti az álláspontomat, de hamar csalatkoznom kellett a kommunikációs csatorna kétoldali nyitottságában. Mivel észérvvel próbálkoztam, megállapodtunk abban, hogy én egy zsidó vagyok.

A további vitát értelmetlennek találtam, egyrészt, mert siettem, kettő, a minőség bárminemű csökkenése nélkül folytathattam volna ugyanezt egy metróajtóval is.